Izé

értelek.

Neurológiai tanulmányt? Megalapozott pszichológiai tételt (csendes mosoly az orrom alatt)? Az én álláspontomat az támasztja alá, hogy van egy 12éves teljesen egészséges önképpel rendelkező fiam, akit mindennél jobban szeretek és mindenfajta vacak oktatókönyv helyett az érzéseim szerint neveltem eddig.
Ez szerintem minden írott tanulmányt és tételt felülír!

A többi meg csak maszlag.

Dr. Ranschburg Jenő válaszát olvashattuk...:)

ehhez a gondolatmenthez kiegészítésként hozzátartozik az is, hogy az ego kialakulása 2-3 éves kortól 6-7 éves korig tart.

(ezek a számok általánosított számok, természetesen egyénenként változhatnak)

Igaz, hogy már a csecsemő 0 éves korától érzelmi megélései viselkedési szokásokat építenek ki az agy ideghálózatában, ám az a manipuláció, amiről pl te beszéltél Ninja, az ebben 2-3 és 6-7 éves szakaszban jellemző. Ez az a szakasz, ahol a gyerek beköltözik a fejébe. A beszéd kialakulásával megjelennek a saját gondolatok. Ebben a korszakban épül ki továbbá a felettes én, vagyis a viselkedést szabályozó elvek, normák belsővé tett rendszere is.

Ezt a fejlődési szakaszt az egocentrizmus és az impulzivitás határozza meg a kognitív fejlődésben pedig a művelet előtt gondolkodás. Ez a szakasz az ödipus és eletra korszak is.
Tehát, azok a hisztik és manipulálások, amelyekről ti beszéltetek, az ebben a korban jön elő. Magyarán, itt már kifejlődik az a készség, hogy tudatosan manipulálhat ezekkel, míg 3 éves korig csak a belső valós igények kiélése történik leginkább.

Oké.

most nyugodtan belemászhatnánk a kognitív fejlődés fázisaiba

"amúgy tudja, hogy nincs egyedül, mert fél órával előtte még az anyja puszilgatta a kis hasát?"

egy babánál kb egy éves korig tart míg kialakul nála a szenzomotoros koordinációja, magyarán mozgás és az érzékszervek összehangulása. Megtanul a csecsemő különbséget tenni a külvilágból érkező ingerek között, megtanulja a testi énje határait, ez a testkép kialakulása.

majd ez után 2-3 éves korig tart egy fantazmikus "szint", ahol a gyerek testi én tudata után az érzelmi énje fejlődik ki. A szakasz kezdetén az énnek még nincsenek szilárdan kialakult érzelmi határai, a csecsemő a világot saját maga meghosszabbításának tartja (primer narcizmus). Mivel nem tudja magát megkülönböztetni a világtól, ezért azt hiszi, hogy amit ő érez, azt érzi a világ is, amit ő lát, azt látja a világ is. Pl, ha ebben a korban a kisgyerek bújócskázik, szeme elé teszi a kezét, azt hiszei, ha ő nem látja anyját, anyja sem látja őt.

15-24 hónapos kora körül a csecsemő elkezd különbséget tenni önmaga és érzelmi környezete között, megszületik az érzelmi én. Ebben a szakaszban alakul ki a fantázia, az érzelmek, a kötődés. Anya és gyermeke között "összeérés", érzelmi ráhangolódás zajlik. Itt lehetnek fokozatok, hogy amelyek későbbi kimenteleket határozhat meg. Szerencsés esetben az anya tényleg anyai ösztönökkel, nem csak utánozza a gyermeket, hanem totál ráhangolódik a gyerekre és modalitásban visszatükrözi. Van felhangolódás és félrehangolódás is, az előbbi intenzívebb érzelmi tükröt jelent az anya részétől, az utóbbinál pedig teljesen vagy csak részben más állapot visszatükrözése zajlik.

Ezek mind a gyermek érzelmi állapotainak meghamisítását, énképének torzítását illetve érzelemszabályozásának hiányosságait eredményezhetik, befolyásolhatják.

A szakasz végére kifejlődik a képi memória, és az ún. tárgyállandóság, amikor is az idegrendszer odáig fejlődik, hogy a külvilág tárgyai már megmaradnak a gyermek fejében, képzeleti képekben akkor is, ha azok eltőnnek a látóteréből.

összegezve tehát 2-3 éves korig, a gyerek előtt, ha egy piros labdát beraksz a fiókba és becsukod, arra azt hiszi, hogy eltűnt, ellenben a felnőtt logikával, aki tudja, hogy csak a fiókban van. Nem feltétlenül tudja a gyerek, hogy ő nincs egyedül. A másik, ahogy olvasható, a gyermek érzelmi énje ebben az időben fejlődik ki, tehát fokozottan fontos, hogy a gyermek milyen külső támogatást kap ebben a folyamatban.

Persze, bele lehetne még jobban mélyülni ebbe a témába. Természetesen az is szülői döntés, hogy hagyjuk a gyereket sírjon magában, "majd megszokja", meg külön altatjuk, mert nekünk úgy kényelmesebb. Meg az is egy szülői döntés, hogy minden körülményt biztosítanak a szülők a fejlődő szeretett gyermeküknek, és majd a kellő időben (pszichológiai eszközökkel, pl mesepszichológia) mesékkel átszoktatják a gyermeket pl más szobába, stb stb

elhiszem neked, ha mutatsz bármilyen neurológiai tanunálmányt, vagy megalapozott pszichológiai tételt, amely a te álláspontodat támasztja alá, és nem csak a szubjektív megítélésed van a tézised mögött.

Igen, a könyvekben.

A gyakorlatban pedig egy ekkora gyerek, aki már tudja azt mondani, hogy mami, akaratos, és próbálgatja mik a határok, hogy tudja manipulálni a szülőket. Tekintsünk most el attól, hogy mi a háttértörténet, hogy ma tették először be a szobába, vagy már fél éve bent van (amúgy a külön szoba még senkinek sem ártott meg, sőt), hogy büntiben van, vagy egyáltalán este van-e, vagy mondjuk ebéd utáni szunya? Nos ordít, mert valamiért nem akar egyedül lenni. Fel akarja magára hívni a figyelmet. Felmászik. Hátha valaki látja. (kb. mint amikor a kutya ugat a csukott ajtónak). Ha ebben a pillanatban véletlenül benyitna az anyja-apja, odarohanna, jajj kicsikém majdnem leestél, jajj istenkém, hát vigyázni kell rád. Nem teszik többet külön, vagy minden rinyára berohannak. Na aztán neveld ki a gyerekből, hogy ne legyen akaratos, hisztis, ne manipulálja ki azt, amit akar. De itt mi történt? Feltéve, hogy tisztába van téve, evett és nem beteg, a gyereknek aludnia kéne, de nem akar. Megy a sírás, amikor ez nem segít, ki akar mászni (ha sikerül, úgyis visszateszik), de visszaesik az amúgy puha ágyba. Lett baja? Reggel látja a szüleit? amúgy tudja, hogy nincs egyedül, mert fél órával előtte még az anyja puszilgatta a kis hasát? Nincs arra szabály, hogy az egy éves gyereket még hagyjuk, hadd szórakozzon velünk, de a két éves már manipulatív, annak már ne. A gyakorlatban azért máshogy mennek a dolgok. És egy még beszélni nem, de már totyogni tudó gyerek, bőven jól ki tudja fejezni magát, és olyan akaratos tud lenni, hogy az csak na. És pontosan ismeri a világát, nagyon jól tudja, hogy ha a sötét szobában ébred, akkor az alvásnak van az ideje. És egy ekkora gyerek ki is erőszakolja, amit akar, ha hagyják neki.

Az meg, hogy mondjuk előre is eshetett volna, valószínű okoz egy kis fejfájást a szülőknek, de ha két másodpercre nem figyelsz egy gyerekre, akkor is csinálhat valami hülyeséget.

Nem értek egyet. Igenis a kezdetektől külön kell rakni a gyereket a szülői ágytól. Nem szabad, nem célszerű közös ágyban aludni vele, pláne az nem helyes, ha az egyik szülő alszik vele egy ágyban, egy szobában, a másik pedig külön. Minél hamarabb megszokja, annál jobb. Neki is és a szülőknek is.

ez a kor még nem a leszoktatós kor. Azt egy kicsit később kell gyakorolni. Itt pszichés és biológiai igénye még a gyermeknek, hogy megkapja a szülői biztonságot és közelséget. Ha ez nincs meg, akkor hátráltató dolgok kialakulásának melegágya lehet az ilyen szituáció.

Csak gondold bele magadat, még kábé lófütyit nem ismersz a világból, értelmezni sem tudod nagyon a környezeted. Majd felébredsz egy korom sötét szobában egymagad, és még a szülők illatát sem érzed ebben a horror szituációban. Ez nem gyenge negatív érzelmi töltetű szinaptikus berögződést eredményezhet.

Na de, ha a hisztizzünk és szívassuk a szülőt korszakról való leszoktatás van, akkor minek rohangáljon be a szülő? Vagy ha éppen szarni volt. Szemmel láthatólag nincs nagy baja a gyereknek, csak nem tetszik neki, hogy bent van a szobában, főleg ha még fel is tud mászni a korlátra. Ha kiesett volna, akkor meg valószínű máshogy vijjog.

szülőt jól hátbacsapkosnám szívlapáttal, hogy szarik a gyerekre. Na meg azért is, hogy büszkén megosztja a videóját.

Ha csak nem egy jól megrendezett amatőr film, akkor bizarr. A gyerek nyújtja a karját valami/ki felé.