Jelenetek a filmből 2008 egyik legkellemesebb filmes meglepetése volt az Iron Man. A színészként is jegyzett
John Favreau (szerintem) első értékelhető filmjét rakta le az asztalra a nagy visszatérő, Robert Downey Jr. főszereplésével. A 140 millió dolláros költségvetéssel készült film eleddig közel 590 milliót hozott vissza, így nem okozott különösebb meglepetést, hogy már néhány héttel az első rész premierje után bejelentették a folytatást. A rendezői székben ismételten John Favreau foglalt helyet, aki apróbb szerepben (Stark testőre és sofőrje) tűnik fel mindkét filmben. Tony Stark elegáns öltönyébe és Vasember fantasztikus páncéljába Robert Downey Jr. bújik vissza, ellenben barátja, Jim Rhodes/Warmachine szerepét a Terrence Howardnál jóval tehetségesebb Don Cheadle vette át. A visszatérők között üdvözölhetjük még a titkárnő (Pepper) szerepében Gwyneth Palthrow-t. Az Iron Man 2 megtekintése során több új karaktert is megismerhetünk. Talán a legfontosabb a SHIELD vezetője, Nick Fury, akit Samuel L. Jackson kelt életre. Az afroamerikai színész a tervek szerint nem kevesebb, mint 9 Marvel adaptációban látja majd el ezt a feladatot. Ebből azért már futja egy új villára Malibuban. A képregényben meglehetősen idős emberként ábrázolt Justin Hammer a filmben fiatal lesz, Sam Rockwell bújik a bőrébe. No de mi a helyzet a rosszfiúval? Ezúttal kettő is lesz, helyesebben egy férfi és egy nő. Az utóbbi években nagyon felkapott Scarlett Johansson alakítja a Stark bizalmába férkőző kémnőt (Black Widow), Mickey Rourke pedig Whiplash karakterét.
Az Iron Man 2 amerikai premierjére 2010 május 7-én kerül sor.
Comic-Con 2009 Footage
IMDB |
A videó
"Például, hogy egy zene akkor értékes, ha tele van verve hangokkal. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen jellegű filmek tehetnek arról, hogy a Dream Theaternek még mindig annyi rajongója van."
Pándi Balázsról még soha nem hallottam, gondolom valami elborult jazzdobos, aki valamit hallott egyszer a DT-ről. A DT-nek pont azóta van egyre több rajongója, mióta egyszerűsödött a zenéjük, és noha az újabb lemezeiken tényleg sok a kiszámítható, céltalan szóló és kavarás, a régi albumaikon minden egyes hangnak megvolt a szerepe, és sosem volt annyira öncélú hangszermaszturbálás, mint egy unalmas jazz vagy fusion album.