Meglesem
2007-ben ez lett a legjobb magyar rövidfilm. Egy talponálló, két férfi és a mennyeien ízletes szalontüdő. Aztán a végén a csattanó, amit mindenképp érdemes megvárni!
eol 2008. 11. 20. 10:06 | #33
Hehe, nekem is gyanúsnak tűnt. Mostanig nem ismertem ezt az ételt, de rákeresve látom, hogy ilyen valóban van :) Izélő társak azt mondják még finom is. Recept: http://www.eszemiszom.hu/m.asp?D=RC&Rc=2038
0
VÁLASZ
gumikigyo 2008. 11. 18. 21:45 | #30
Bekomman: A pontos cím 1: XV. ker Kolozsvári u – Darnó u sarok a piac területén. ( ez látható a filmen )
2: XV. Ker Sztárai Mihály tér ( Pestújhelyi u – Apolló u sarok. Mind két kifőzde a filmen látható felszolgáló hölgy és úr tulajdona. A 2 cím az egy beülős hely de a kaja ugyan olyan jó
és nagy adag, mint a filmen látható helyen. PL a rántott gomba fejeket nem darabra adják
hanem egy öblösebb tányérral mérik ki. Ja és a SZALONTÜDŐ az isteni, de tényleg.
2: XV. Ker Sztárai Mihály tér ( Pestújhelyi u – Apolló u sarok. Mind két kifőzde a filmen látható felszolgáló hölgy és úr tulajdona. A 2 cím az egy beülős hely de a kaja ugyan olyan jó
és nagy adag, mint a filmen látható helyen. PL a rántott gomba fejeket nem darabra adják
hanem egy öblösebb tányérral mérik ki. Ja és a SZALONTÜDŐ az isteni, de tényleg.
0
VÁLASZ
Árnyangyal 2008. 11. 18. 16:54 | #27
Tényleg régi, de a képvilág új, szerintem nagyon jó, főleg ezzel a hülye "üvegzenével"!
0
VÁLASZ
Raistlin 2008. 11. 18. 15:31 | #25
http://www.kecskefeszek.hu/_egypercesek/egyperces.php/humoros-sztorik/douglas-adams-keksz.html
Ez pedig a Douglas Adams féle verzió. Szerintem messze ez a legjobb.
Ez pedig a Douglas Adams féle verzió. Szerintem messze ez a legjobb.
0
VÁLASZ
mekszamnojz 2008. 11. 18. 12:43 | #21
0
VÁLASZ
mekszamnojz 2008. 11. 18. 12:19 | #19
mondjuk nekem jobban bejött így leírva mint a filmben. lehetett volna jobban is előadni ezt. :S dehát ízlések és pofonok ugye :)
0
VÁLASZ
mekszamnojz 2008. 11. 18. 12:14 | #18
én nemrég tudtam meg hol van, és állítólag nagyon finom nagy adagok a kaják és olcsó is.
a zuglói vasútállomás környékén van.
(még egy kicsit gyúrunk rajta, és olyan népszerű hely lesz mint az üvegtigris lakókocsija :D)
a zuglói vasútállomás környékén van.
(még egy kicsit gyúrunk rajta, és olyan népszerű hely lesz mint az üvegtigris lakókocsija :D)
0
VÁLASZ
Éjfélilány 2008. 11. 18. 11:32 | #15
Gondoltam h ez lesz a vége. De tetszik h egyik se küldi el a másikat, csak esznek, osztoznak...
0
VÁLASZ
eol 2008. 11. 18. 11:11 | #11
A snopes.com ( http://www.snopes.com/crime/safety/cookies.asp ) oldal szerint a motívum már az 1900-as évek elején is felbukkant egyes írásokban, de mint urban legend 1972 környékén keringett Angliában. Douglas Adams 1984-ben írta meg. Az Ízes beszéd Nagy Bandó weboldala szerint 2003-ban jelent meg, szóval igen, minden bizonnyal inspirálódott az elődöktől.
0
VÁLASZ
mekszamnojz 2008. 11. 18. 11:03 | #10
ez szép. tapsvihar meg hullámzás. teccik. elgondolkodtató.
:)
:)
0
VÁLASZ
izébigyó 2008. 11. 18. 10:46 | #9
Nagy Bandó András - A szalontüdő
Pesten történt, amit most hallotok. Akkoriban még voltak gyorsbüfék, ahonnan a lecsúszottakat sem nézték ki, sőt, léket kapott hajóikról ott ereszthették le hányatott életük vasmacskáját, beleszagolva a kikötő babgulyás, brassói és szalontüdő illatát árasztó levegőjébe.
Melegséget nyújtó oázisok voltak ezek, a nagyváros kutyahideg, dermesztő sivatagában, a nyomor és a gyomor találkahelyei.
Történetünk főhőse egy jó ötvenes, közel kétméteres, őszbe hajló, barázdált arcú, ápolatlan szakállú egykori pécsi bányász, mellesleg a sakk elismert tudora.
Történt pedig, hogy pesti dolgait elintézvén a Délihez buszozott. Odaérve örömmel konstatálta, hogy maradt még egy szűk félórája, bekaphatna valamit, s orrában máris ott érezte a szomszédos gyorsbüfé többször kipróbált szalontüdőjének illatát.
Pár perc múlva ott állt a pult előtt a hosszú sorban. Még egy-két perc és máris mélyet szippanthatott a szalontüdőbe, szinte kiszívva az étel ízeit. Tányérját az egyik talponállóra tette, majd – mivel elfelejtett hozni – visszaállt italért a sorba.
Pár perc alatt fordult, végzett, s a szalontüdőhöz lépett. Illetve lépett volna!… Ugyanis a tányér mellett egy lepusztult, hajléktalanforma férfi állt, és egyenletes tempóban kanalazta a főhősünk számára imént még elérhető közelségben lévő finomságot.
Főhősünknek földbe gyökerezett a lába. Döbbenten bámulta, méregette ezt a szerencsétlen fickót, ahogy cseppet sem mohón, sőt, inkább nyugodtan, ízlelgetve, a falatokat alaposan megrágva, veszélyt nem ismerve emelgette szájához a gőzölgő szalontüdőt.
Egy pillanatra elbizonytalanodott. Agyában, akár a sakkban, már a következő lépések sorjáztak. Órájára pillantva állapította meg, egy új adagért már nem állhat vissza a sorba, lekésné a vonatot.
Ezt a szerencsétlen fickót se küldheti el – bár egy pillanatra ez is megfordult a fejében –, de látta, úgy eszik, mint aki napok óta nem is látott főtt ételt.
Döntő lépésre szánta el magát. Szembe állt vele, s a fel-felnéző szerencsétlenre megértő pillantásokat vetve belekezdett a szalontüdő hozzá közelebb eső részébe.
Néha el-elkapták egymás tekintetét, de egyikük sem szólt, csak ettek, nyugodtan, valami emberhez méltó békében, szem előtt tartva a „jut is, marad is” örök érvényű igazságát.
Nem siettek. Mozdulataikban ott rejtőzött az egymás iránti mélységes megértés. Tudták, egyikük sem lakhat jól, de legalább elmondhatják, hogy ettek, ráadásul szalontüdőt, amit jobbára az ízek harmóniájáért fogyaszt az ínyenc.
Főhősünk már megbékélt a „megfeleztük” állapottal, a helyzetet is érdekesnek találta, titokban már be is írt magának egy piros pontot, és közben a kritikus ponthoz érkeztek. Mintegy kirajzolódott a demarkációs vonal, a tányér közepe, a szalontüdő egyenlítője, az a pont, ahol valóban vizsgázni kényszerül az emberség.
Főhősünk némi makacsságot mutatott, szemével jelezte az idegennek, hogy a szalontüdő innenső felére igényt tart, így aztán az idegen abbahagyta az evést, kanalát a tányér mellé tette és szó nélkül kiballagott a büféből.
Magára maradt hősünk bekanalazta a maradékot, a szaftot kitunkolgatta, száját, szakállát megtörölte, s mielőtt kiment volna, óvatosan körülnézett: vajon figyelte-e őket valaki?
És akkor, abban a pillanatban, amint hátrafordult, szinte összerogyott a látványtól. Úgy állt ott, arcára kövült döbbenettel, kipirult arccal, mint egy leforrázott rák. A szomszédos asztalon ugyanis megpillantotta a pár perce odatett saját szalontüdőjét…
Pesten történt, amit most hallotok. Akkoriban még voltak gyorsbüfék, ahonnan a lecsúszottakat sem nézték ki, sőt, léket kapott hajóikról ott ereszthették le hányatott életük vasmacskáját, beleszagolva a kikötő babgulyás, brassói és szalontüdő illatát árasztó levegőjébe.
Melegséget nyújtó oázisok voltak ezek, a nagyváros kutyahideg, dermesztő sivatagában, a nyomor és a gyomor találkahelyei.
Történetünk főhőse egy jó ötvenes, közel kétméteres, őszbe hajló, barázdált arcú, ápolatlan szakállú egykori pécsi bányász, mellesleg a sakk elismert tudora.
Történt pedig, hogy pesti dolgait elintézvén a Délihez buszozott. Odaérve örömmel konstatálta, hogy maradt még egy szűk félórája, bekaphatna valamit, s orrában máris ott érezte a szomszédos gyorsbüfé többször kipróbált szalontüdőjének illatát.
Pár perc múlva ott állt a pult előtt a hosszú sorban. Még egy-két perc és máris mélyet szippanthatott a szalontüdőbe, szinte kiszívva az étel ízeit. Tányérját az egyik talponállóra tette, majd – mivel elfelejtett hozni – visszaállt italért a sorba.
Pár perc alatt fordult, végzett, s a szalontüdőhöz lépett. Illetve lépett volna!… Ugyanis a tányér mellett egy lepusztult, hajléktalanforma férfi állt, és egyenletes tempóban kanalazta a főhősünk számára imént még elérhető közelségben lévő finomságot.
Főhősünknek földbe gyökerezett a lába. Döbbenten bámulta, méregette ezt a szerencsétlen fickót, ahogy cseppet sem mohón, sőt, inkább nyugodtan, ízlelgetve, a falatokat alaposan megrágva, veszélyt nem ismerve emelgette szájához a gőzölgő szalontüdőt.
Egy pillanatra elbizonytalanodott. Agyában, akár a sakkban, már a következő lépések sorjáztak. Órájára pillantva állapította meg, egy új adagért már nem állhat vissza a sorba, lekésné a vonatot.
Ezt a szerencsétlen fickót se küldheti el – bár egy pillanatra ez is megfordult a fejében –, de látta, úgy eszik, mint aki napok óta nem is látott főtt ételt.
Döntő lépésre szánta el magát. Szembe állt vele, s a fel-felnéző szerencsétlenre megértő pillantásokat vetve belekezdett a szalontüdő hozzá közelebb eső részébe.
Néha el-elkapták egymás tekintetét, de egyikük sem szólt, csak ettek, nyugodtan, valami emberhez méltó békében, szem előtt tartva a „jut is, marad is” örök érvényű igazságát.
Nem siettek. Mozdulataikban ott rejtőzött az egymás iránti mélységes megértés. Tudták, egyikük sem lakhat jól, de legalább elmondhatják, hogy ettek, ráadásul szalontüdőt, amit jobbára az ízek harmóniájáért fogyaszt az ínyenc.
Főhősünk már megbékélt a „megfeleztük” állapottal, a helyzetet is érdekesnek találta, titokban már be is írt magának egy piros pontot, és közben a kritikus ponthoz érkeztek. Mintegy kirajzolódott a demarkációs vonal, a tányér közepe, a szalontüdő egyenlítője, az a pont, ahol valóban vizsgázni kényszerül az emberség.
Főhősünk némi makacsságot mutatott, szemével jelezte az idegennek, hogy a szalontüdő innenső felére igényt tart, így aztán az idegen abbahagyta az evést, kanalát a tányér mellé tette és szó nélkül kiballagott a büféből.
Magára maradt hősünk bekanalazta a maradékot, a szaftot kitunkolgatta, száját, szakállát megtörölte, s mielőtt kiment volna, óvatosan körülnézett: vajon figyelte-e őket valaki?
És akkor, abban a pillanatban, amint hátrafordult, szinte összerogyott a látványtól. Úgy állt ott, arcára kövült döbbenettel, kipirult arccal, mint egy leforrázott rák. A szomszédos asztalon ugyanis megpillantotta a pár perce odatett saját szalontüdőjét…
0
VÁLASZ
1 kg sertéstüdo és szív vegyesen